Váradi Antal
Életrajzában a következőket írja:
„Tolnamegye völgységi járásában van az a két sváb község, a melyek között apám kis birtoka feküdt. Závod és Tevel a nevük. Egy völgy meg egy halom – a teveli kálvária – választotta el őket…Lankás hegyoldal, kis, zöld vetéssel rengő, hullámzó völgy, túlnan a malom…Abban a kis malomban születtem. Fölötte magas parton kanyarog a kocsiút. Az út mellett most kőkereszt áll, melyet szegény jó anyám állíttatott a malomban eltöltött keserves esztendők szenvedéseinek emlékére.”
Apja Wéber Ferenc, a szabadságharc idején magyar katonaként harcolt, majd Budán volt segédtanító és orgonista. Egy komoly tüdőgyulladás után orvosai tanácsára hazajött gazdálkodni kis závodi birtokára, a csendes patak malomba.
Édesanyja Winkovits Julianna, aki egész élete és munkássága alatt nagy hatással volt Váradi Antalra.
A költő szüleit Závodra költözésük után sorra érték a tragikus események. Négyen voltak testvérek, de csakhamar egyedül maradt, mert három testvére még csecsemőkorban meghalt, ő is gyenge, beteges gyermek volt. Alig volt másfél éves, amikor apja is távozott az élők sorából.
Az elhagyott patakmalomban nem tudták fenntartani magukat, ezért hároméves korában beköltöztek Tevelre. Itt járt iskolába, ide fűződnek első gyermekkori emlékei.
Így ír erről: „Tevel egy rengeteg árokpart két oldalán épült… Északról délnek kanyarodik folyamágy s a jobb partján épült a templom, iskola, paplak, a faluháza s egy pár úri család épülete, a doktorék, meg a posta. Baloldalon csupa kis parasztház, közbe-közbe egy nagyobb, jómódra valló. A partnak csaknem a félmagasságán volt a mi lakóházunk.”
Emléktábla
Itt sem maradtak sokáig, hat éves volt , amikor édesanyjával Pécsre költöztek. Itt végezte középiskolai tanulmányait, ma egy belvárosi utca őrzi a nevét.
1863-1871-ig a pécsi ciszterciták egyik legszorgalmasabb növendéke volt. Tehetsége már az iskolaévek alatt kezdett kibontakozni. Nyolcévi szép eredményes tanulás után 1871. július 28-án elérkezett az érettségi napja. A fiatal Váradi mint „eximio modo maturus” tette le az érettségi vizsgát. Váradi tanár akart lenni. Beiratkozott az egyetem bölcsészettudományi karára magyar-német szakra. Tanárai között voltak: Toldy Ferenc, Greguss Ágost, Heinrich Gusztáv. Az első félév végén ő nyerte el az irodalomtörténetből kitűzött pályadíjat.
A hetvenes évek közepén már több verskötete is megjelent. Költeményei korán, már egyetemi hallgató korában egymásután jelentek meg a fővárosi heti- és napilapokban. Első önálló, eredeti könyve saját verseinek gyűjteménye Költemények címen 1875-ben jelent meg. Elsősorban drámaírói babérokra pályázott. Valami kevés színpadi ismerete és gyakorlata már volt, hiszen diák korában színi kritikus volt Pécsett. Ismerte a színpadot, tudta, hogyan kell a cselekményt fokozni, az érdeklődést állandóan ébren tartani. 1875-ben megírta az „Iskariót”-ot és hogy értékéről meggyőződjön, benyújtotta az Akadémia karácsonyi pályázatára. A mű dicséretben részesült.
1876-ban a Színészi Tanoda költészettan és esztétika tanárává választotta meg a nyugalomba vonuló Paulay Ede tanári székébe. Az Iskarió után írt egy másik tragédiát is Trónviszályok címmel. A művet Szigligetinek adta át bírálatra, aki azonban kedvezőtlenül nyilatkozott a darabról. Ekkor már élt lelkében a Tamora gondolata, melyet meg is írt és benyújtotta a Teleki-pályázatra. A dráma győztes lett a pályázaton, elnyerte a kitűzött száz arany jutalmat. 1878 nagy fordulópont Váradi Antal életében. Ebben az évben veszi nőül Hickmann Gabriellát.
Váradit kora nemcsak mint lírikust és drámaírót, hanem mint regényírót is ismerte és méltányolta. Prózai munkáinak sorát 1892-ben a Festett világ nyitja meg. A regények után egymás után jelentek meg összegyűjtött novellái, hosszabb elbeszélései és visszaemlékezései. 1895-ben Váradi a Színi Tanoda igazgatója lett.
1898-ban érte a számára legnagyobb jelentősséggel bíró kitűntetés: az Országos Színművészeti Akadémia igazgatójául választotta. 1908-ban vonult nyugalomba, tizennégy munkás esztendő után.
Meleg baráti kapcsolatban állott kora nagy íróival. Baráti viszony fűzte Jókai Mórhoz, Gárdonyi Gézához, Vargha Gyulához, Rákosi Jenőhöz. Ötvenéves írói jubileuma alkalmából (1921.) az egész magyar társadalom meleg ünneplésben részesítette.
Élete utolsó órájáig fiatalos lendülettel intézte dolgait. 1923. tavaszán éppen a Nemzeti Színház előtt végezte mindennapi sétáját, amikor hirtelen összeesett, és mire orvos érkezett, már nem volt az élők sorában. 69 éves volt. A Keresepi úti temetőben temették el, aztán az ötvenes évek közepén exhumálták. Ma Visegrádon nyugszik.
Rátkai Márton meghatott szavakkal búcsúzott öreg mesterétől: „Mindig csak kaptunk Tőled, csak adtál és soha nem kértél semmit. De legyen olyan szép az életed ott fent, amilyen szépet megérdemeltél volna idelent, és amilyent nem kaptál meg.”